" K. Cs. vagyok vagyok, és ebben a levélben szeretném kifejezni hálámat, köszönetemet, az intenzív osztályon eltöltött idő alatt tapasztalt, átélt: segítőkészségről, hozzáállásról, támogatásról, amit kaptam a kezelés alatt. Hozzáfűzném, hogy a való életben NEM TALÁLKOZTAM soha ilyen, kedvességgel, amit a kezelésem alatt tapasztaltam, kaptam.
Miért is írom ezt önöknek?
Mert én egy igazi oltásellenes, makacs, fafejű ember voltam mindaddig, amíg a baj meg nem történt. De tényleg. Gondolván, hogy persze három hullámot simán átvészeltem, mit nekem negyedik hullám. Orbitálisan nagyot tévedtem, és a makacsságomnak köszönhetően a családomat is veszélybe sodortam. Sajnos feleségem és fiam is elkapta a vírust, viszont a szervezetük jól reagált, és nem történt komoly baj. Eközben én, a nagy férfi azt gondolván, hogy egy egyszerű megfázásból, lázasan, majd itthon kikúrálom magamat egy két forró italporral, Algopirinnel. Hatalmasat tévedtem!! Háziorvos táppénzre vett, majd a negyedik napon beszéltem vele telefonon, hogy a lázam nem csökken és hogy az ízületeim fájnak. Igen, kaptam antibiotikumot, amit azonnal el is kezdtem szedni. Másnap az orvossal megbeszélve, elmentem tüdőszűrésre. Elvégezték, amit kellett, majd várnom kellett, mivel erre kértek. Kb. fél órát vártam mire kaptam egy leletet, amivel elindulhattam haza. Ránéztem a papíron feltüntetett szövegre és azt gondoltam, hogy nincs baj, mivel tüdő és szív ép, megjegyzés volt olvasható. Megkönnyebbültem. Amint hazaértem, hívtam a háziorvost és azt mondtam neki, hogy elkészült a röntgen, teljesen jól érzem magamat. Az orvos ennyit mondott. Magának kétoldali tüdőgyulladása van, azonnal kérünk magának tesztet. Hadd ne mondjam, hogy szó szerint lesokkolt, amit hallottam. Másnap reggel feleségem elvitt Székesfehérvárra tesztre. Első teszt negatív. Szuper gondoltam, mire a hölgy, aki a másik tesztet végezte annyit mondott, hogy a PCR teszt még ettől függetlenül lehet pozitív. Útban hazafelé, nővéremmel beszélgetve mondta, hogy vegyünk egy vér oxigén mérőt a biztonság kedvéért. Hozzáteszem, hogy nővérem és a feleségem már ott kérték, menjek be a sürgősségire, biztos, ami biztos alapon, nem árthat, ha elvégeznek egy CT-t vagy röntgent és vérvételt. Na persze, negatív a tesztem, jól érzem magamat, nincsenek tüneteim, dehogy megyek én bárhová is. Jól vagyok, majd meggyógyulok, nyugtattam mindenkit. Vasárnap délután párom, megnézte a PCR teszt eredményét és sokkolva látta, hogy pozitív. Na itt már picit megijedtem, de úgy voltam, hogy másnap hétfő majd a háziorvos megmondja mit csináljak. Lefeküdtem aludni, amit természetesen csak hason tudtam. Nesze neked igazi férfi, ki, ha én nem. Hétfőn reggel kb. fél hétkor kimentem mosdóba, és mire vissza sétáltam a hálóba, elfogyott a levegő. Mi van? Mi történik? Teszem fel a kérdést magamban, hogy a párom ne aggódjon. Ő már látta, hogy ez nem vicc és a hétvégén vásárolt vér oxigén mérőt az ujjamra helyezte, ami 87%-ot mutatott és visított. Szó szerint berezeltem, és most szépen fogalmaztam, majd annyit mondtam a páromnak: MOST HÍVHATOD A MENTŐT! Ezzel a kijelentésemmel szó szerint lesokkoltam. Pánikba esett, hogy miért vártam eddig stb. stb. Gondolom ez mindenkinél hasonló reakciót váltott volna ki. Nagyon sajnáltam, hogy neki ezt meg kellett tapasztalnia, éreznie. Megérkezett a mentő. Oltott? Oltatlan? Le sem tudom írni, hogy mennyire szégyelltem magamat mikor kimondtam: OLTATLAN Természetesen a mentős úriember nem ítélkezett csak annyit mondott: kellett volna. Remegő lábakkal, harmadik próbálkozásra tudtam beszállni a kocsiba. Bekötve, oxigént kapva, indultunk fehérvárra. Amint beértünk azonnal elkezdtek velem foglalkozni. Vérvétel, pulzus, vérnyomás stb. Egy kedves szőke doktornő felvette az adataimat, majd tájékoztatott, hogy mi történik a következő órákban. Én, mint egy kisgyerek, csak bólogattam, igeneztem. Kezdtem érezni, hogy a felelőtlenségem miatt hová jutottam és ezzel milyen fájdalmat okozok családomnak, barátaimnak! CT vizsgálat után megkérdeztem a doktornőt, hogy látta-e a felvételt és hogy mi a véleménye? Igen láttam, nem szép a tüdeje. 7-14 nap kezelés intenzív osztályon. Na itt megsemmisültem teljesen. Mintha nem is lettem volna ott. Egy két óra várakozás után, felvittek az osztályra, ami épp felújítás után volt. Meglepődve tapasztaltam, hogy én vagyok az első beteg az osztályon. Betoltak a szobába, majd a nővérke megkért rá, hogy vegyem le minden ruhámat, kivétel az alsó gatyó. Pfff. Atyavilág, szégyenlős vagyok, senki sem látott a nejemen kívül így. Pár másodperc elteltével aztán megnyugodtam és már az ágyban is voltam. Nővér kedvesen szólt hozzám, hogy vénába is szúr, majd utána artériába, ami eléggé tud fájni. Ha úgy érzem nem bírom a fájdalmat csak szóljak. Itt már úgy voltam, hogy semmi nem számít, bírnom kell, ha már ide juttattam magamat. A nővérek végig kedves, nyugtató szavakkal kommunikáltak velem, sőt az egyik annyira jó fej volt, hogy szerzett a szobába egy TV készüléket. Nem tudom eléggé meghálálni azt, hogy egy ilyen egyszerűnek tűnő eszköz, mennyit tud javítani az ember mentális állapotán. 7 napot töltöttem el az osztályon és eközben több orvossal, nővérrel, takarítóval kerültem kapcsolatba. Kivétel nélkül mindannyian jó szavakkal illettek, főleg, hogy látták rajtam és a szobatársamon, hogy mindent megteszünk a gyors felépülésért. Tornáztunk, kesztyűt fújtunk, sétáltunk, amennyire a kábelek engedték stb.
Mi az ami még hozzátett a gyógyulásomhoz?
Ahányszor benézett valaki az üvegen és látta, hogy nem fekszem, hanem tornázom, a hüvelykújját felfelé mutatta: ez az, csak így tovább.
Nővérekkel nagyon sokat beszéltünk, és őszintén mondom, LE A KALAPPAL minden egészségügyben
dolgozó előtt. Láttam, hogy napról napra mekkora erőfeszítés kell a betegek ellátásához, gyógyításához. Október 25-én végre jó hírt kaptam. Ma lehet hazamenni. Amint ezt megtudtam hívtam a páromat. Azt mondta nekem, hogy soha nem fogja elfelejteni a hívást, mivel a kemény fafejű férje: könnybe lábadt, remegő szavakkal, mondta: mehetek haza! Útravalónak még kaptam tanácsot, és, hogy pénteken vissza kell mennem felülvizsgálatra.
Mi is történt pénteken?
Szerencsére simán odataláltam a volt szobatársammal egyszerre. Az aznapi doktor megkérdezte, hogy miért vagyunk ott, majd utána kedvesen szólt, hogy türelmesen várjunk, mivel vért vesznek, röntgent készítenek, és megvizsgál minket. Szék épp nem volt azon a helyen, ahol vártunk. Azután megjelent az egyik ismerős nővér, aki azonnal csinált nekünk ülőalkalmatosságot. Na mi ez, ha nem emberség? Kérdeztem a szobatársamat. Ő is teljesen egyetértett velem. És ezt még lehet fokozni. Amint bemutatkoztunk, hogy kik vagyunk és hogy miért vagyunk ismét az intenzív osztályon, a doktor úr a következő kérdést tette fel. Nem éhesek vagy szomjasak? Nagyon szívesen tudunk ételt és italt is adni, ha kérnek. De tényleg. Jómagam reggeliztem és vittem innivalót magammal, de szobatársam élt a lehetőséggel. Kb. 3 percet várt és már ott is volt minden. Víz, étel, joghurt. Ismét egy nagy köszönet mindenkinek. A vizsgálatok után doktor úr nagyon kedvesen elmondott mindent, hogy mire figyeljünk és mit tartsunk be, majd utunkra engedett minket. Elég hosszúra sikeredett ez a levél, de úgy éreztem, hogy muszáj, legalább a fontosabb tényeket leírnom, hogy más is tanuljon az én hibámból.
Mi az, amit szégyellek?
Hogy nem hallgattam a nejemre, testvéreimre, rokonaimra.
Mit még?
Azt, hogy az ilyen felelőtlen, ki, ha én nem emberek helyett, mint jómagam, olyan betegekkel is foglalkozhattak volna, akik nem tehetnek arról, ha ápolásra van szükségük!
Szégyellem magamat és őszinte szívemből írom, hogy LE A KALAPPAL ÖNÖK előtt! Kivétel nélkül mindenki aranyos, kedves, és jófej volt velem, velünk, amíg az osztályon voltunk. Mély tisztelettel és hatalmas elismeréssel fejezem be levelemet.
Tisztelettel: K. Cs.
"
(22) 535-500
